Ahogy ígértem, íme a lovak meséje.
A két tökmag három évvel ezelőtt -még boldogtalan csikóéveik vége felé- került hozzánk. Valaki megvette őket valakitől, az meg elcserélte őket valamire, az új gazda hamar kiadta a gondozásukat egy negyediknek, aki erre a feladatra abszolút alkalmatlan volt. Ilyen előzmények után találkoztunk a két zsebparipával, naná, hogy megszakadt értük a szívünk. Puff neki, lebeszéltük a gazdival és örökbefogadtuk őket. 
Az első időszak persze nem volt egyszerű. Az istállóból egy álló nap hordtuk ki a hosszú idő alatt összegyűlt trágyát, hamar gondoskodtunk a takarmányról és a lótartáshoz szükséges minimális feltételek megteremtéséről. Eleinte nem volt egyszerű dolgunk a lovakkal sem. Már akkor is Rozsda volt a nyugodtabb, neki a kötelező bizalmatlanságon meg a kóros soványságon kívül csak annyi baja volt, hogy korábbi helyén a “rajta felejtett” kötőfék menetet vágott a fejébe (ezt a kis szépséghibát aztán kinőtte). Grafit ugyanakkor az első időkben teljesen idegbeteg módjára viselkedett. Folyamatosan menekült, mindenkitől félt, ha meg közel került állandóan csipkedett, gyakorlatilag igazolni látszott azt a megfigyelést, miszerint a ló mérete és a belé szorult genyaság fordítottan arányos egymással. Mi, a jó viszonyt megalapozandó már az első időkben olyan – a korábbi évek során elmaradt – szabadidős programokat szerveztünk nekik, mint a szükséges oltások beadatása, vagy a mai napig nagy kedvenc körmözés.
Persze mi is kezdő lótulajdonosok voltunk. Akkor ugyan már évek óta lovagoltunk itt-ott, de az egészen más mint nap mint nap gondozni két (miniatűr) paripát. Persze a ráfordított időt a lovaglástól vontuk el, így szép lassan oda jutottunk, hogy “lótulajdonos” létünkre egyszerűen nem jutottunk nyeregbe.
Nem elsősorban emiatt, de az elmúlt három év során voltak mélypontok a kapcsolatunkban. Az, hogy igazán nem tudtuk mihez kezdjünk velük, valójában hamar nyűggé tette a gondozásukat. A nagy semmittevés persze nekik sem tett jót, kicsit elnehezedtek
, ellustultak (meg persze gondolom bucira unták magukat).
Az első változást a nyereg alá szoktatásuk jelentette. Szorongva álltunk a feladat előtt, mert -noha addigra kiismertük a két shetit- nem tudtuk hogyan reagálnak majd erre a számukra mindenképpen új kihívásra. Nos, az eredmény minden várakozásunkat felülmúlta. Rozsda úgy viselkedett nyereg alatt, sőt hamarosan gyerekekkel a hátán is, mintha mindig is ezt csinálta volna. Grafit, akivel szemben még mindig voltak fenntartásaink szintúgy. A gyerekek lovaglásai -kis túlzással mondhatjuk- rendszeressé váltak, mi pedig az első sikeren felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy nagyobb fába vágjuk a fejszénket: fogatolni fogunk. Tavaly nyáron meg is vásároltunk egy alkalmasnak tűnő, korábban is shetlandik mögött guruló kocsit, melyet aztán egy egész évig “pihentettünk”. Idén nyáron láttuk elérkezettnek az időt, hogy belevágjunk. Átalakítottuk a kocsit, majd egy csendes délután befogtuk az addigra az “alapkiképzésen” már túlesett Rozsdát. Az eredmény, noha bíztunk a tökmagban, egészen elképesztő. A kis sárga nagyon lelkesen húz, ha elfárad hajlamos ugyan kicsit megmakacsolni magát, de összességében maximálisan meg vagyunk vele elégedve. Mellette Grafit trenírozását is megkezdtük -talán mondanom se kell-, ő a nehezebb eset, de bízunk benne.
Itt tartunk jelenleg. A lovak -én úgy vélem- minden elvárásunknak megfeleltek, a további feladatok elsősorban ránk várnak. A legfontosabbak az új istálló és a karám körüli teendők, melyeket jövő tavasznál nem halogathatunk tovább, már csak azért sem, mert terveink szerint valamikor majd egy nagyobb méretű társat is kapnak, akinek az elhelyezése a jelenlegi körülmények között nem megoldható. A feladat adott, csak végre kell hajtani.
